Na ezen is túl vagyunk!

Megjártam a vidéki házat, ahol pihen Töfike, a kisbusz.

Visszaestem egy kicsit a régi idők emlékébe, amik tán nem is annyira régiek, mint hittem. Ott voltam a ház kertjében, amire két éve még azt hittem, hogy abban fogok majd jól megöregedni.

De jó ez így.

Tényleg!

Sok dolog kihalt belőlem, de még több költözött ide.

Most nézem, milyen címet adtam ennek a posztnak.

Kicsit tényleg az vagyok. Siratom (na siratni azért nem, mert kibaszott vidám csávó vagyok (jaaa, persze)) azt, ami sose lehetett volna igazán jó.

Félre a hisztit!

Sokkal inkább lesz kisbuszom!

Eldöntöttem, megszültem, pontosabban legyünk őszinték, a körülmények megszülték helyettem a döntést. Nem is, segítettek eldönteni mi legyen.

(MIVAAAAN?)

Nem baj, én értem most, tán később is érteni fogom, mit zagyváltam már megint. És akárhogy is vesszük, sok pénz belemegy ebbe a ribinyába, de talán ki is szolgálja majd ezt az időt és szerez egy-két kellemes percet.

Spenótbébi.

Kitaláltam már, hogy fog egyszer kinézni a belseje is. Nagyon süti lesz, csak győzzem bütykölni.

És akkor, hogy az elmaradhatatlan ne maradjon el: Három a magyar, az ír és a német igazság is.

Nemzetiségi kutyáim ismételten legyőzték a szemetes zacsit és széthordták az egész tartalmát (igenigen a redvás cigicsikket és a nedves teafiltert is) a teraszon. Ja a teraszon, mert azt hittem, hogy a tetves kertben lesz izgalmasabb elfoglaltság, mint szemeteszacskót terrorizálni.

És megint össze-vissza.
Semmi rendszer.
Ezbazz.
Úgyhogy ma jól elmegyek a szar M2-be és adok egy esélyt arra, hogy ne legyen szar.
Igyekezni fogok, hogy rajtam ne múljon.
Hohhó.
Mivel melódramatikus pöcsség van rajtam, írok egy kicsit ki magamból A-ról is.
Azt hittem szimpi, nem, tényleg szimpi.
Tényleg az, megdobogtatta egy kicsit a szívemet azzal, hogy van.
De aztán már megint az volt, hogy majd választ valakit a "gyengébb" (háhááhá) nem és az lesz.
Hogy a faszi majd megmutatja, hogy neki ez vagy az kell?
Nanemááá.
"Mer' az életem nője, az pont olyan, mint Te!"
Szeretem ezt a szar pankzenét.
Nem is pank, de tuttátuttutá és az kell.
Tényleg.
Csak ne lenne mindig ez a fos vigvemszám is a sorban, amit hallgatok.
Inkább át is ugrom, hiszen megtehetem! Jó nekem.
Jó nekem?
Azt mondták jól gondolkodom a dolgokról (azt írtam először, hogy bölcs vagyok, de ez jobban fest, szerényebb, jobban megfelel a konvencióknak).
Lehet, hogy így van, de kezdem érezni, hogy kicsit túlgondolok lassan mindent.
Régebben egyszerűbb volt. Most sem nehéz, csak nem ismerem ezt.
Ha majd tudom, hol járok, mit járok, magabiztos leszek. Biztos leszek magabiztos.
Vagy nem, de akkor is.
Na jó, kiírom ezt is.
Aszongyák az okosok, hogy könnyebb úgy.
Ha nem, nehezebb nem lesz.
Hiányzik az a valaki. Bár tudnám, személy szerint ki az.
De alávetem magam az úthengernek.
Megmagyarázom magamnak, hogy ez csak a leendő jó miatt ilyen hosszú és nehéz.
Mert ha itt lesz, vagy ott lesz és én is itt leszek vagy ott leszek, akkor majd sokkal jobban meg lesz becsülve és az jó lesz.
Neki is, nekem is. És már megint az elcseszett kérdések.
Akit nem becsülsz meg úgy, ahogy "kijárna neki", akkor kijárna neki, vagy basszameg?
Nahh. Majd jöjjek vissza később ide és válaszoljak magamnak, ha tudni fogom.
Addig meg keressem azt a mocskos választ.
Csak azért, hogy jöhessen a következő tetű kérdés.
Tulajdonképpen pont ez a bajom. Valamiért agyalok ezen és amikor abbahagyom, akkor megint agyalok rajta, vagy hangos zene mellett iszom a sokadik sört vagy jégert.
Nana! Nem alkoholba fojtom a bánatom! Azt azért nem! Csak akkor lelazul a szíj és nem pörög.
Hát már nem megint túlgondoltam? Basszameg! Ez az!
Elvesztettem magam, pontosabban a mérce és az értékrend mozog én meg vergődök utána és akarom/várom, hogy megálljon.
Nem!
Próbálom megállítani, de csak annyira erőszakosan, hogy ha érzem, hogy nem okés, akkor pöccintek még egyet rajta.
És agyalok, kattogok, fukk.
Vagy örüljek, hogy egyszer tuti megáll és akkor majd jó lesz?
De ha elkezdek örülni, akkor megáll, pontosabban nem érdekel, hogy hová megy és már meg is állt.
Erről beszélt A (nem az, másik) amikor azt mondta, hogy fájdalmas is lesz az eleje a dolgoknak?
Talán igen. De akkor szentül meg voltam győződve, hogy kiássuk a rászáradt kula alatti még szárazabb fosréteget és majd az lesz a szar. (hehhe, az tényleg szar).
De nincs ilyenről szó. Ami van, azt tudom, tudtam mindig is. Élek vele, meg takarítom, amikor olyanom van. És még csak nem is tudok róla.
Nincs itt hiba, de valami nem oké.
Türelem, szól a bölcs én meg szívem szerint pofán vágnám.
De persze nem, mert igaza van.
Igaza kell legyen.
Mert ha nem Akkor pofánvágom.

Na asszem itt a kuss ideje.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.